Luciano De Crescenzo: A görög filozófia rendhagyó története

Luciano De Crescenzo, a görög kultúra nápolyi professzora szokásos humoros és könnyed stílusával könyvet írt a filozófiáról. Anekdotázva meséli el a “vizes ember” (Thalész) és a többiek – Püthagorasz, Szókratész, Platón, Arisztotelész, Seneca és számos követőjük – gondolkodásmódját. A mű hatalmas sikerré és filozófiai segédkönyvvé vált, nem csak Nápolyban, de a magyar egyetemeken is. A görög kultúra népszerűsítéséért Athén díszpolgárává is választották.

A klasszikus filozófusokon kívül De Crescenzo a mai kor filozófusait is bemutatja, Nápoly népéből válogatva hoz szórakoztató példákat. Ugyanis Nápolyban tulajdonképpen mindenki görög, vagy inkább athéni – mondja Luciano -, és ezzel meg is magyarázza, miért nem volt soha olasz egyetlen nápolyi sem. A Volturno partjáig terjedt ugyanis a Magna Grecia egykori határa, onnan túl az etruszkok és a rómaiak éltek, akik “mind meglehetősen különböznek tőlünk, és akikkel nem mindig tudjuk megértetni magunkat”. A görög “agorizálni” szó például jól körülírja a nápolyiak jellemét, annyit tesz: “lemenni a térre, hogy megtudjuk, mi hír járja, vagyis beszélgetni, vásárolni, összefutni a haverokkal, ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ember minden pontosabb elképzelés nélkül elmegy otthonról és addig csavarog a napon, amíg el nem érkezik az ebédidő; tehát úgy kapcsolódik ki, hogy beleolvad a gesztusokból, pillantásokból, zajokból összeálló, izzó emberi lávafolyamba. A külföldiek egyre csak ámulnak azon, hogy milyen sok helybéli sétál fel s alá az utcán. Minden harmadik lépés után megállnak, hangosan vitatkoznak, majd ismét elindulnak, hogy megint csak megálljanak. Nos, a görög filozófia sokat köszönhet a déliek eme peripatetikus, vagyis sétálgató szokásának.”

Hallunk olyan filozófusról is, aki Campaniában akart megvalósítani egy “Platonopoli” (Platónváros) nevű helyet, ami a filozófusok számára a béke szigete lett volna és ahol Platón ideális állam elképzelése szerint élhetnének.

Szó esik Epikuroszról is, aki szerint úgy érhetjük el a rendíthetetlen nyugalom állapotát (ataraxia), hogy távol tartjuk magunkat a közélettől és visszavonulunk tőle. Az ő követője volt Szirón, aki a Posillipón élt és alapított iskolát, ahová Vergilius is járt.

És hogy melyik filozófiai ághoz tartozik Luciano autószerelője, aki “Tonino már megkereste, amire szüksége van, ezért lement a tengerpartra” táblát tesz ki és lehúzza a redőnyt? Scisciò az amalfi part csavargója, aki elegáns, sznob és büszke volt annak ellenére, hogy zsebében soha nem volt egy megveszekedett líra sem? A cipőboltos Alfonso, aki szerint társadalmi feladata nem a cipő eladása, hanem az emberkéz által gyártott legtökéletesebb cipő elkészítése? Esetleg Russo úr (“a babás hapsi”), aki hisz abban, hogy a kidobott babáknak egytől egyig lelkük van? Megtudhatjátok a könyvből! Én részemről az epikurosziakkal tartok… jó lenne egy kis posillipói semmittevés!