Piazza Carlo III 1, NAPOLI
- ÉPÜLT: 1751 (Carlo III di Borbone)
- ÉPÍTÉSZ: Ferdinando Fuga
- STÍLUS: nápolyi barokk
Carlo III di Borbone király nem véletlen volt a nápolyiak kedvence, uralkodásának egyik alapgondolata ugyanis az volt: ha a nép jól van, a királyság is jól fog működni.
Ezért kórházakat, szociális és közintézményeket hozott létre, 1751-ben elkezdte a Real Albergo dei Poverit, a “szegények szállodáját” építeni, mely a palermói Albergo dei Poveri mintájára készült, mely remekül működött Szicíliában. Az eredeti tervek szerint kb 8000 szegény, hontalan, csellengő, süketnéma és bevándorló kapott volna itt szállást, melyet önellátó intézménynek szánt.
Egyike volt a kor legnagyobb építkezéseinek Európában (100 ezer négyzetméter). Építése közben azonban olyan váratlan járványok törtek ki, mint a vitaminhiány miatt kialakuló skorbut, beriberi, pestis. A drága orvosi szerek hiánya miatt rengeteg ember halt meg, hamarosan nem tudták már őket hova temetni. Ezt az égető kérdést sürgősen meg kellett oldani, ugyanis évekkel ezelőtt a kolerát is az okozta, hogy a szegények mindenfelé temetkeztek, semmilyen szabályt sem tartva be. Így a király sürgősebbnek érezte, hogy Ferdinando Fugát átvezényelje a Cimitero delle 366 Fosse köztemető építésére (1762). A palota ezután sosem fejeződött már be. Az épület kihasználatlan maradt, pedig ez, amit láthatunk, csak egy része volt annak, amit terveztek. Ferdinando I di Borbone már jelentősen lecsökkentette az eredeti terveket.
A palazzo szélessége 600 méter lett volna, ebből végül csak 354 méter valósult meg, s az öt udvar helyett csak három készült el, a két szélsőt törölték. Hátrafelé a falai 135 méteresek, összesen 400 szobát tartalmaz. A 3 udvarból egy a férfiaké, egy a nőké volt – egyébként is különválasztva éltek a házban -, az utolsó udvar pedig a fogatoknak volt fenntartva. A középső részen egy kápolna is helyet kapott: a Cappella di Monte dei Poveri (1763), melynek oltárát Luca Giordano műve díszíti.
A jótékonysági intézmény egyik célja a város biztonságának megőrzése volt. Az iparosodás hatalmas fellendülésével, mely itt kivételesen nagy léptékkel mutatkozott, Nápoly az “újjászülető város modellje” lett. Ám nem csak az ipari, hanem a szociális területeken is így volt ez, begyűjtötték és az Albergo dei Poveribe költöztették a munkanélkülieket, utcán élőket és a fiatalkorú bűnözőket, akiknek külön épületszárnyban volt saját ügyeikkel foglalkozó bírósága. Elindult a fogvatartottak taníttatása, a munka terápiás hatásának alkalmazása. Őket és az intézmény másik részébe kerülő Santa Casa dell’Annunziata árvaház lakóit (1802) olyan mesterségekre tanították, amivel később önállóvá tehették őket. 1838-tól itt kapott helyet a Scuola di Musica zeneiskola, ahol híres tanárok oktattak, majd később a süketnémák iskolája is.
Érdekesség, hogy az első motoros mosógépet éppen itt tesztelték az Albergo dei Poveriben (1851), mely egyszerre akár 1000 ing és 2000 lepedő kimosására is képes volt.
1857-ben az intézet 5000 embert foglalkoztatott, tanított, ám nem mentek jól a dolgok, mert kisebb lopások, prostitúció alakult ki, és a pénzügyi támogatások hiánya miatt csökkenni kezdett az életszínvonal.
A további években az épületben a fiatalkorúak átnevelő központján kívül mozi, kamaraszínház, szerelőműhelyek, tornaterem is működött, valamint a tűzoltóság különítménye és a városi levéltár. 1938-ban a Nemzetközi Kriminológiai Kongresszusnak adott helyet a palota.
1980-ben egy földrengés miatt a jobb szárny összeomlott. A felújítási munkálatok, mivel ez Európa második legnagyobb épülete, meghaladják a nápolyi költségvetést, ezért az Olasz Kulturális minisztérium segítségét kérték a projektre, mely a tervek szerint lehetne például egy hatalmas múzeumkomplexum is, “Louvres Partenopeo” névvel.
Dél-Olasz Dolce Vita 
5 című bejegyzés “Real Albergo dei Poveri, Napoli” gondolatot, hozzászólást tartalmaz