Enrico Caruso

• operaénekes
• SZÜLETETT: 1873. február 25, Nápoly – 1921. augusztus 2, Nápoly /48 év/
• NYUGHELYE: Cimitero Santa Maria del Pianto, Napoli

Enrico Caruso operaénekes egy szegény nápolyi családban látta meg a napvilágot. A kolera idején patkányok közt laktak, Anyukája mezítláb járt, hogy valamelyest taníttassa a fiát. Hogy pénzt keressen, Caruso a Sant’Anna templomba járt énekelni, majd esküvőkön, temetéseken lépett fel. Kották és kisebb színdarabok másolását is vállalta.

Gyakran meglógott az órákról, hogy úszni menjen a Santa Lucia negyedbe, itt erősödött meg a tüdeje. Imádott anyja halála lelkileg nagyon megviselte. Apja új családot alapított.

A katonaságban is énekelt, később felfigyelnek rá. Faustót és Rigolettót játszik. Salernóba hívják énekelni, majd Palermóba, Milánóba. Gyermeke születik Ada Giachetti olasz operaénekesnőtől, de Caruso eltitkolja őket még a saját családja előtt is. Ada férjnél volt, és hivatalosan soha nem házasodtak össze. Buenos Airesbe hívják, majd olyan keresett lesz, hogy megszűnnek anyagi gondjai.

1901-ben régi álma teljesül, a kis nápolyi színházak után végre fellép a Teatro San Carlóban is, a “Szerelmi bájital” című operában, de kifütyülik és megbukik. Megfogadja, hogy soha többé nem lép fel Nápolyban, és ezt be is tartja.

New Yorkba költöznek, majd Ada elhagyja a két gyerekkel. Ezután szerelmi botrányokba keveredik. Később feleségül veszi a tehetős amerikai lányt, Dorothy Benjamint és kislányuk születik, Gloria.

Adával és Gloriával

Sok operában játszott: “Parasztbecsület”, “Fausto”, “Rigoletto”, “Traviata”, “Gioconda”, “Tosca”, “Othello”, “Aida”, “Carmen”, stb. De leghíresebb szerepe a “Bajazzókban” Pagliacci szerepe volt (akkor ritkaságnak számító bariton hangja volt a sok tenor között), és Puccini “Bohéméletének” Rodolfója.

Pagliaccit alakítva a Bajazzókban

Mikor Puccinihez ment meghallgatásra, aki a “Toscához” keresett énekest, a zeneszerző kétkedve fogadta “Már megint egy nápolyi utcagyerek!” Majd miután meghallgatta, odafordult Carusóhoz és azt mondta “Ki küldte hozzám? Isten?”

Hangját (mivel nem volt pénze tanárra és megfelelő képzésre) sokan kritizálták – a magas hangokkal problémái voltak -, mégis ő volt az első sztártenor, mivel lemezekre énekelte fel dalait, és így hírnevet szerezett a világban.

Amerikában előadás közben vért köp és összeesik. Lemondja a fellépéseit és visszavonul pihenni Nápolyba. Életének utolsó éveit Sorrentóban tölti, a Excelsior Vittoria Hotelben.

Mellhártyagyulladás miatt tüdejét megoperálják, és a szállodában lábadozik. A halál Nápolyban éri, a Hotel Vesuvioban, ahová azért ment, hogy Rómába utazva újabb kezeléseket kapjon. Temetésére megnyitják a San Francesco di Paola bazilikát, ahol emberek ezrei búcsúznak tőle. Utolsó útját végigkísérték egész a Santa Maria del Pianto temetőig, ahol pompás síremléke ma is áll.

Carusóról készült utolsó kép néhány nappal a halála előtt

Életének egy késői szerelmi kalandját Lucio Dalla énekli meg világhírűvé vált “Caruso” című dalában (1986).

Lucio Dalla: Caruso

Hogyan született a mindenki által ismert “Caruso” dal? A története nagyon érdekes.

Lucio Dalla, a dal szerzője, épp Capri és Sorrento közt vitorlázott, egyik őt kísérő énekesével, mikor a motor tengelye elszakad. Vitorláztak néhány mérföldet, majd Lucio felhívta egy barátját, a Hotel Excelsior Vittoria tulajdonosát, aki a sorrentói kikötőbe vontatta őket. Amíg a csónakot javították, barátja felajánlotta neki a szálloda azon lakosztályát (ma “Suite Caruso” a neve), ahol a híres Enrico Caruso operaénekes töltötte életének utolsó időszakát. Luciót magával ragadták az érzelmek, még a zongora is ott állt, melyen a nagy tenor játszott. Még aznap este elment a “La Scogliera” bárba, ahol a barista elmondta, hogy a nagynénje volt Caruso szobalánya. Tőle tudta meg a romantikus történetet, miszerint az operaénekes, akinek mellhártyagyulladás következtében megoperálták bal tüdejét, lábadozás közben szenvedélyesen beleszeretett egy fiatal lányba, akinek énekórákat adott. Amikor érezte, hogy itt a vége, és meg fog halni (ez nem teljesen igaz, mert Caruso Nápolyban halt meg, a Hotel Vesuvióban, miközben Rómába utazott volna újabb kezelésre), kivitette a zongorát a teraszra, és olyan hangosan kezdett énekelni, hogy az egész Sorrentói-öbölben hallani lehetett. Lucio Dalla megihletődött a történet által, és ugyanazon a teraszon ülve, még aznap este megszületett a dal, amit a történet inspirált.

“Qui dove il mare luccica
E tira forte il vento
Su una vecchia terrazza
Davanti al Golfo di Surriento
Un uomo abbraccia una ragazza
Dopo che aveva pianto
Poi si schiarisce la voce
E ricomincia il canto

Te voglio bene assaje
Ma tanto tanto bene sai
È una catena ormai
Che scioglie il sangue dint’ ‘e ‘vvene sai

Vide le luci in mezzo al mare
Pensò alle notti là in America
Ma erano solo le lampare
Nella bianca scia di un’elica
Sentì il dolore nella musica
Si alzò dal pianoforte
Ma quando vide la luna uscire da una nuvola
Gli sembrò più dolce anche la morte
Guardò negli occhi la ragazza
Quelli occhi verdi come il mare
Poi all’improvviso uscì una lacrima
E lui credette di affogare

Te voglio bene assaje
Ma tanto tanto bene sai
È una catena ormai
Che scioglie il sangue dint’…”

Vagyis a Sorrentói-öbölben, ahol csillog a tenger és fúj a szél, egy régi teraszon egy férfi átölel egy lányt, miután sírt. Aztán megköszörüli a torkát és elkezdi a dalát. “Annyira szeretlek, annyira nagyon. Ez egy olyan kötődés, ami megolvasztja véremet belül.” Nézte a tengert és az amerikai éjszakákra gondolt, beindult egy kis motoros hajó és ő felállt a zongorától. Nézte a Holdat, majd a lány zöld szemeibe nézett, amik olyanok voltak, mint a tenger. Kicsordult egy könnycsepp, de próbálta elnyelni. Az operában megjátszhatják magukat, de egy szempár, ami ilyen közelről és ilyen igazul néz rád, azoktól elfelejted a szavakat. És minden kicsivé vált, még azok az éjszakák is Amerikában. Megfordult és látta az életét, igen, az élet hamarosan véget ér, de nem törődött vele, sőt, boldognak érezte magát és újra énekelni kezdte a dalát…. “Te voglio bene assaje…”

Lucio Dalla valószínűleg maga sem gondolta, hogy dala, melyet az az este ihletett a sorrentói teraszon, az olasz és nápolyi dalok klasszikusává válik.

1986-ban publikálta, azonnal hatalmas sikert aratott. A “Carusót” azóta rengetegen elénekelték hatalmas sikerrel, többek közt Luciano Pavarotti (az első pop szám volt, amit elénekelt), Andrea Bocelli, Al Bano, a Ricchi e Poveri, Pino Daniele, Julio Iglesias és sokan mások.

Ma a 10 leghíresebb olasz dal listáján másodikként tartják számon, a Domenico Modugno által írt “Volare” után.